Újra örülök a dolgoknak. Jól érzem nagyjából úgy magamat, ahogy vagyok. Táncoltam a hétvégén egyet, újra felfedeztem, hogy milyen jó az a farmer, amit már évek óta hordok, olvasgatok, igyekszem újrahallgatni zenéket, olykor újakat (Mostanában pl PUF [köszi Rita:)]), gitározom a magam kedvére. Lezárult a felvételi vita, és ez azért nagyot lendít a kedvemen, akkor is, ha ugyanúgy kell tanulnim, és olyan sok dolog nem változott. Maklári (fizika tanár, igazgatóhelyettes) 1-2 mosolyt is megeresztett felém, hogy tanultam fizikát és tudtam. Ma reggel elbúcsúztam a biológiafakttól, de ennek is inkább pozitív hatásai maradtak meg, mint veszteségérzet. Tegnap bicikliztem néhány órát a városban, térdvédőt keresve, de igazából csak úgy önmagááért. Szép Budapest télen, szeretem minden bűzével és mocskával együtt is. Elhaladtam néhány helyen közben, amik emlékeket idéztek. Tudok félni ezektől. Nem az emlékek miatt önmagukban, hanem mert felkeltenek bennem bizonytalanság-érzeteket. Nem csak egyszerű döntésképtelenséget, hanem azt, amikor az ember elveszíti azt a hitét, hogy valamennyire azért ismeri magát, és képes ennek megfelelően élni, dönteni. Jó, hogy szembesülök ezekkel, mert több lehetek így, de megijesztenek.