"Aki nem mutogatja magát - ragyogni kezd. Aki nem dicsekszik - sikeres lesz. Aki nem követel tiszteletet, azt elfogadják vezetőnek. Aki nem küzd senkivel, azzal senki sem képes megküzdeni." [dt]
Nekem ez tetszik.
27-edik avagy Országok közötti Tor-túra volt ma.
Sajátos jelenség volt.
Második Tor-túrám.
Az eredeti terv szerint 9-en vettünk volna részt, uszkve 8 csapattal versenyezve 16 állomáson egy malackáért, döglött és sült formában. A helyszínt pénteken hirdették ki: Hármashatárhegy.
Reggel Zoli azzal jött értem, hogy Judit lebetegedett, mint frissiben megtudta. Az árpád-hídnál vettük volna fel a negyedik csapattagot, de nem jött, és semmilyen információt nem tudtunk szerezni róla, úgyhogy negyed óra után elindultunk nélküle. Már a helyszínen, ketten jelezték, hogy nem igazán kóser az, hogy esik, és nyák van emiatt mindenhol, az első állomás után pedig beázott cipők adtak ennek nyomatékot, úgyhogy végül 5-en indultunk neki a Tor-túrának, kissé megcsappant lelkesedéssel. Az első állomáson (Kor-e-ai öröm) a szervezők egyike, egy észt lány lefejelte a régi sárkányrepülő-tároló bunket ajtófélbetonját, és elkezdett ömleni a fejéből a vér. Mentő, zsebkendő, egyebek. Szerencsére nem volt súlyos, 10 percen belül a vérzés elapadt, és a lánynak csak a sebe fájt, semmi nem mutatott agyrázkódásra egyébre, a mentő pedig úton volt.
Ezt csak bevezetésnek. Így kezdődött a nap.
A további túra már szerencsére ilyen jellegű meglepetéseket nem nyújtott, de jó volt. Az állomások nagyrészt kedvesek voltak, és elég jól mentek nekünk. A kis létszámnak láttuk hátrányát, de olykor előnyét is, mert kevesebb emberre kellett várni, és nem igazán voltak gátlásaink, nem is lehetett, mindenkinek minden állomásnál szerepelnie kellett. Emiatt még közelebb is lehet kerülni csapattársakhoz, ami persze konkrétumban nem megfogalmazható, hiszen nem váltottuk meg a világot a beszélgetéseinkkel, lévén rövidek és az aktuális eseményre vonatkozóak, de mégis jobban együtt voltunk, mint máskor, mindenki mindenkinek a látómezejében volt, és gyakran kerültünk olyan helyzetbe, hogy mondjuk vizes lejtőn le kellett cipelnem Timit, vagy Gabival felállni egy egy méter magas és tenyérnyi széles vasoszlopra. Ezek pedig jók. És külön szeretem, hogy emberek képesek fütyülni arra, hogy eső van, hideg van, hogy szivatnak minket, adott esetben süvítő szélben kell hastáncolni, vagy fejből meg kell mondani, hogy Mohamed mikor futott és hogy mi az iszlám 5 alapparancsa a Koránban. Ez olyan, mint amikor az ember megtapasztalja, hogy valaki képes bele szerelmes lenni. Vagy amikor azt látjuk meg, hogy nicsak, képesek vagyunk elhatározni valamit és végrehajtani, akkor is, ha előtte lehetetlennek tartottuk.
Szóval ilyesmi érzés az is, amikor egy túrán az emberek többsége elviseli, hogy az eső esik, akár még élvezi is; hogy nem panaszkodik, ha csinálni kell valamit (szivatások bármelyike:), cipekedés, gyors haladás). Természetes talán, de igazából állati nagy élmény és fles.
Nekem ez tetszik.
27-edik avagy Országok közötti Tor-túra volt ma.
Sajátos jelenség volt.
Második Tor-túrám.
Az eredeti terv szerint 9-en vettünk volna részt, uszkve 8 csapattal versenyezve 16 állomáson egy malackáért, döglött és sült formában. A helyszínt pénteken hirdették ki: Hármashatárhegy.
Reggel Zoli azzal jött értem, hogy Judit lebetegedett, mint frissiben megtudta. Az árpád-hídnál vettük volna fel a negyedik csapattagot, de nem jött, és semmilyen információt nem tudtunk szerezni róla, úgyhogy negyed óra után elindultunk nélküle. Már a helyszínen, ketten jelezték, hogy nem igazán kóser az, hogy esik, és nyák van emiatt mindenhol, az első állomás után pedig beázott cipők adtak ennek nyomatékot, úgyhogy végül 5-en indultunk neki a Tor-túrának, kissé megcsappant lelkesedéssel. Az első állomáson (Kor-e-ai öröm) a szervezők egyike, egy észt lány lefejelte a régi sárkányrepülő-tároló bunket ajtófélbetonját, és elkezdett ömleni a fejéből a vér. Mentő, zsebkendő, egyebek. Szerencsére nem volt súlyos, 10 percen belül a vérzés elapadt, és a lánynak csak a sebe fájt, semmi nem mutatott agyrázkódásra egyébre, a mentő pedig úton volt.
Ezt csak bevezetésnek. Így kezdődött a nap.
A további túra már szerencsére ilyen jellegű meglepetéseket nem nyújtott, de jó volt. Az állomások nagyrészt kedvesek voltak, és elég jól mentek nekünk. A kis létszámnak láttuk hátrányát, de olykor előnyét is, mert kevesebb emberre kellett várni, és nem igazán voltak gátlásaink, nem is lehetett, mindenkinek minden állomásnál szerepelnie kellett. Emiatt még közelebb is lehet kerülni csapattársakhoz, ami persze konkrétumban nem megfogalmazható, hiszen nem váltottuk meg a világot a beszélgetéseinkkel, lévén rövidek és az aktuális eseményre vonatkozóak, de mégis jobban együtt voltunk, mint máskor, mindenki mindenkinek a látómezejében volt, és gyakran kerültünk olyan helyzetbe, hogy mondjuk vizes lejtőn le kellett cipelnem Timit, vagy Gabival felállni egy egy méter magas és tenyérnyi széles vasoszlopra. Ezek pedig jók. És külön szeretem, hogy emberek képesek fütyülni arra, hogy eső van, hideg van, hogy szivatnak minket, adott esetben süvítő szélben kell hastáncolni, vagy fejből meg kell mondani, hogy Mohamed mikor futott és hogy mi az iszlám 5 alapparancsa a Koránban. Ez olyan, mint amikor az ember megtapasztalja, hogy valaki képes bele szerelmes lenni. Vagy amikor azt látjuk meg, hogy nicsak, képesek vagyunk elhatározni valamit és végrehajtani, akkor is, ha előtte lehetetlennek tartottuk.
Szóval ilyesmi érzés az is, amikor egy túrán az emberek többsége elviseli, hogy az eső esik, akár még élvezi is; hogy nem panaszkodik, ha csinálni kell valamit (szivatások bármelyike:), cipekedés, gyors haladás). Természetes talán, de igazából állati nagy élmény és fles.
