Nem első alkalommal gondoltam át ezt; Megint arra jutottam, hogy nagyon-nagyon, talán fóbiásan félek attól, hogy olyan családom (vagy legalábbis élettársaságom) lesz, mint amibe beleszülettem. Ez nyilván nem az anyagi körülményekre és hasonlókra vonatkozik, hanem arra, hogy a jelen életünk és kommunikációnk túlnyomó része arra megy el, hogy arról beszélünk (beszélnek), hogy mi a rossz. Hogy milyen hülye valaki, hogy hogyan szívtuk meg, stb. Nyilvánvalóan ettől nem lehet teljesen mentessé válni, hiszen átvágnak a boltban, elrontják az ember KRESz-vizsgajelentkezési papírjait, ellopják az autót, a család ügyes bajos dolgait kell intézni, akik simán elszalajtanak olyan dolgokért, amit ők maguk egyszerűbben meg tudnának oldani, és ezért mindannyian zsémbelünk, zsörtölődünk, idegesek vagyunk. Viszont tudni kell elhagyni ezeket, és megoldani a problémát, vagy ha nem lehet, akkor úgy hagyni, de nem cipelni magunkban a mérget és mindenkinek kiadni, mert igazából ezzel csak másokat is ráveszünk arra, hogy ilyesmikkel foglalkozzanak. Nyilvánvalóan szükséges bizonyos mennyiségben, hogy ezeket megbeszéljük valakivel, de ha túl sok időt szánunk rájuk, akkor elmegy mellettünk az az idő, amit arra is szánhattunk volna, hogy örülünk egymásnak, örömteli dolgokat teszünk, és mosolygunk kívül-belül. Gondolkozom még rajta, de egyre kevésbé hiszem, hogy alkat kérdése lenne, hogy mennyire vagyunk képesek vagy képtelenek félretenni ezeket és mennyire igényünk ezeket kiadni sokszor nagy mennyiségben. Szerintem ez sokkal inkább csak az otthoni dolgok magunkkal cipelése. Aki azt látja, hogy otthon zsémbelnek, hajlamosabb lesz ezt továbbvinni. Akinél meg mosoly van otthon, az meg mosolyog. Nekem furcsa, mert egyrészt itthon rengeteg zsémbelés, idegeskedés volt, de valahol megtanultam, hogy „Always look on the bright side of life”. Sokszor kapom magamat azon, hogy egy beállt mélabús csendben szinte bármilyen társaságban elkezdek hülyeségeket benyögni, mókázni kicsit oldani a hangulatot; de ugyanígy egy bosszúságokról szóló beszélgetést is igyekszem elterelni más irányba, mert nem jó. Szerintem másnak sem tesz ez jót, csak megszokták, de persze lehet, hogy tévedek. Nekem biztosan nem jó, messze sok az itthoni és a saját napi belső kitermelés. Amit muszáj, azt megbeszélem röviden és lényegretörően, de tényleg csak így. Ennél többet nem érzek szükségesnek.
Néha jó lenne, ha minden szeretetteljes kapcsolatban (családban, barátok között, szerelemben) ki lenne mondva, hogy "Szeretlek téged, tisztellek, és tudom hogy te is engem. Tudom, hogy nem akarsz bántani engem és őszinte vagy velem." Vagy valami hasonlót. Egyesek szerint ezt nem kell kimondani, teljesen alap, magától értetődő. De ehhez képest az a helyzet, hogy hajlamosak vagyunk mások szavait úgy értelmezni, hogy bántani akar minket, és ezért összeomlunk, vagy visszavágunk, hogy erősnek érezzük magunkat egy pillanatra. Olyan ritkán esik meg, hogy megkérdezitek, hogy "Hé, te ezt miért írtad (mondtad)? Hogy értetted?" Csak mert más kapcsolatokban megszoktátok, hogy hazudnak, hogy bántanak dacból, dühből, primitívségből, és nem tudtok ebből felengedni akkor sem, ha valaki egy kis kehelyben elétek rakja a lelkét azzal, hogy "Tessék, a tied" és bármelyik naprendszert lehozná nektek az égből nektek. Inkább megbántódtok, kerestek ennek a sebnek is egy helyet a sok másik között, visszavágtok, és attól fogva bizonyos területeken őszintétlenek vagytok, hogy elkerüljétek a sérülést.
Fontos, hogy ezt senki ne vegye kizárólagosan magára. Nagyon sokan csináljátok ezt sajnos. Nyilván senki sem tökéletes, de nagyon sokan elfogadtok magatokban és másokban gyakorlatilag mindent azzal a címkével, hogy a személyiségének vagy a nemének (vagy családjának, stb, egyéb emberi halmaznak) sajátossága. Erről tudnotok kell, hogy az esetek többségében megváltoztatható, csak az adott ember múltjából fakadóan természetesnek tűnik. Aki nem tapasztalta meg, hogy milyen, amikor igazán szeretik, az megörül annak, aki párjául választja, akkor is, ha nincs mögötte semmi, vagy nem elég. Aki világéletében sárgaborsót főzött, az attól még meg tud enni egy tál kagylót. Tény, hogy jelentős meló rájönni, hogy milyen is az és mit kell csinálni vele, de érdemes ennyi munkát belefektetni. (Persze kicsit el kell vonatkoztatni. A sárgaborsó is van olyan gusztustalan, mint a kagyló, csak ezt kulturális hozadékunk miatt nehezen látjuk be.)
Ami rám vonatkozik, az annyi, hogy sosem bántok senkit szándékosan a lelkét célozva. 1-2 alkalommal előfordul, hogy egy kedves gonoszkodás erősre sikerül, de olyat, hogy valakibe szándékosan beletapostam volna, még nem sokan tapasztaltak. Ehhez mérten szerintem, ha valami nem annyira kedveset mondok, akkor építő kritikaként kell felfogni, és nem bántásként.
Bendes N-ivel régen beszélgettük pszichodrámáról és hasonlókról, és mondta, hogy hasznos leülni egymással szemben és teljes erőből kiáltani, hogy a másik érezze, mennyi erő van benned. Néha úgy érzem, jó lenne, ha ezt kipróbálnánk emberekkel. Az Istvánban nagyon sokáig el voltam könyvelve, mint vidám és alapjában véve ártalmatlan embert, aki nem sok vizet zavar. Ez kezdeti időkben még igaz is volt, de igen hamar levetkőztem, ugyanakkor ezt nem nagyon vették észre az emberek (1-2 kivételtől eltekintve). Blogolással változott talán meg ez legkomolyabban, mert nagyon más pólusát fogta meg a személyiségemnek, és így alkalmassá vált arra, hogy az emberek meghökkenjenek, hogy "Te jó ég, mi jár ennek a fejében!". A szomorú számomra igazából az, hogy idővel megszokott lett ez, vagy csak nem tudják az emberek összerakni teljes egészében a megszokott szemtől szembeni megnyilvánulásaimmal, és ezért -talán tudatosan, talán öntudatlanul- megint sokszor úgy viszonyulnak hozzám, mint egy vidám és alapjában véve ártalmatlan embert, és nem feltétlen veszik észre, hogy ha a fenti kiabálós próbát kiállnák velem, akkor összeomlana tőlem a ház (Szóval tudok zavarni vizeket, csak nem nyomom túl erősen az egomat ki magamból másokba). Olyan furcsa, hogy olyan kevesen veszik észre az ezernyi jelzést, hogy adott ember fejében mi jár. Sokaknak csak az jön át, ami szóban kerül kifejezésre, vagy erős gesztusokban. Valamint ezekhez hozzáraknak egy rakás sztereotípiát, hogy "Úgysem hív vissza", "Úgyis elkésik", "Olyan szép, jó fiú", amiknek igazából semmi köze nincs adott ember valódi megnyilvánulásaihoz, csak a megszokásainkhoz (Szőke kisfiú biztos cuki) és a nagy gesztusokhoz (Hozott virágot, tehát jófej).
Nagyon vicces, hogy egyes dolgokat honnan találtam ki magamnak. Pl.: Brian élete: Always look on the bright side of life”; Harry Potterben dementorvarázslat: „Gondolj valami vidámra”; Buddhista meditáció: „Hagyd. Hogy a gondolatok jöjjenek-menjenek anélkül, hogy megítélnéd őket”, „Spontán öröm”. Kb. ezekre tudom visszavezetni azt, hogy amikor szomorú dolgot történtek velem, akkor kimásztam belőlük mosolyok felé, és megismerésük után csak elvétve tudott eluralkodni rajtam a fájdalom. (Ilyen esetekben a sírás addig, amíg belefájdul a fejem, majd néhány óra szenvedés után végre felszabadító alvás volt a végkifejlet.) Most már csak akkor borul ki a bili, ha igazán intenzíven nekem esnek és nem tudok elmenekülni, vagy ha jön egy fájdalom, és hagyom kijönni, mert szembe akarok nézni vele és megélni az érzést. Minden, ami kizárólag fájdalmat okoz, alapvetően felesleges; annyira, hogy nem éri meg szenvedni rajta. Ezért gyorsan meg kell szabadulni, elhagyni, mint egy hamis tantuszt.
Megjegyzés ezzel kapcsolatban még, hogy engem is idegesítenek azok a dolgok, amik másokat is, csak nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam a fenti okok miatt. Egyszerűen nincs semmi értelme, csak kurva szarul érzi magát tőle az ember. Ezért gyorsan eltávolítom a rosszérzéseket. Az egyetlen dolog, amivel ezt nem tudom megcsinálni (nem is akarom általában), az az emberekkel való érzelmi zűrök köre. Akik nekem fontosak, azok nekem nagyon is számítanak, és ezen tényleg ki tudok borulni igen súlyos mértékben.
Kutyasétáltatás közben elkapott Artúr, Bence és Tamás és hazakísértek. Jófejség volt tőlük. Bár vehetnének nekem is egy cangát :P. Gyalogkakukknak érzem magamat. Az is vagyok.
A Zöld teknős teaházban másodszor is jártam és meg lett lészen állapítva, hogy nagyon jól megcsinálták magukat, kellemes a hely, csak a probléma, hogy a teák nagyon kamuk. Értem ezalatt, hogy indián fantázianeveik vannak, némelyikhez van is írva 1-2 dolog, hogy igazi indián tea, aztán utána, hogy készült: Ceyloni fekete tea… Az indiánoknak fejlett kultúrájuk volt, de tudtommal a tengeri kereskedelem nem volt az erősségük. A másik, hogy sajnos itt is, mint más nagy teaházakban (ez leginkább a Vörös Oroszlánt jelenti) drágák a kimért teák, és a helyben főzöttek sem kifejezetten olcsók. A poén számomra az, hogy más teaházhoz képest egész más árarányok vannak. Például a Bancha tea máshol egy alapvető zöldtea, és 5-6száz forint körüli kannákra emlékszem, itt pedig egy árban volt a Genmaicha teával, ami pirított barna rizs felhasználásával készül, és nem egy standard tea, azt hiszem.
Tegnap megünnepeltük Enzét, azt hiszem, jó volt neki. Emlékszem, amikor én lettem meglepve másfél éve. Kellemes élmény. Bár nagyon furcsa. Lényeg, hogy a fontos emberek ott voltak. Ez igen lényeges pont, legalábbis nekem az volt anno. Rég ittam már alkoholt, most jó volt, hogy volt.
Meghallgattam péntek délelőtt tanulás közben a Reflections albumot (Apocalyptica), és rádöbbentem, hogy mióta nem tettem már ezt. De egyáltalán, kevés zenét hallgatok. Ez talán azzal is összefüggésben van, hogy kevesebbet vagyok otthon, és menet közben, fülhallgatóval nem olyan jó zenét hallgatni, mint otthon hangszórókon keresztül. Jól esett. Történnek hasonló dolgok, pl Blablát is hallgattam a minap, és ezekből annyi érzés árad a múltamból, hogy csak Nna. És a múlt fontos. „Az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok.” Rappelte Geszti valamikor, és bár én nem akarok az lenni, 1-1 utazás a múltba hasznos következményekkel jár. Eszembe juttatja, mit akartam, mivel töltöttem az időmet anno, mi lett mindezekből. És segít betölteni a jelenbeli űröket.
Nagyon sok felnőtt a gyerekkori albumát lapozgatja, és igazából úgy kezeli az életét, mintha annak első 20-30 évében történt volna minden fontos, és azután már igazán nem. Én nagyon nem akarok erre az útra lépni. Minden korban meg kell tenni mindent, amihez kedvünk van, aktívan kell élni. Borzasztó szerintem az, hogy valaki tinédzserkora után még benyom a tanulás után a egy gyerekcsinálási programot, aztán utána már valójában csak elvegetál. Csinálja a munkáját, neveli a gyerekeit, mert úgy tudja, így illik csinálni, de igazi célja nincs. Ha mégis érdekelné valami, és lelkesítené kicsit, a legapróbb hiba is meg tudja tántorítani. Ha egy nem szeretett ember is részt vesz a dologban, már nem jó. Inkább besül mindenki a mindennapi kis életébe, ami ki van próbálva, meg van szokva, akkor is, ha szar az egész úgy, ahogy van. Abban tuti nem lesznek belső konfliktusai, semmilyen komolyabb gondolatot nem kell megindítani.
Statikából megint szarul állok. Pénteken írtam viszont egy pótzh-t, ami lelkesedéssel töltött el, mert úgy éreztem, mindent kiadtam magamból, amit tudtam, és jóra írtam meg. Olyasmi érzés ez, mint amit mások az érettségiről szoktak mesélni, hogy úgy érezték, minden rendezetten benne van a fejükben, igazán tudják és értik. Örültem, amikor kijöttem. Jó érzés. Azt sajnálom viszont, hogy egy ilyen érzésről nem nagyon kapok megerősítést olyan emberek részéről, akiknek ez minden egyéb jelzés szerint fontos. (értsd: Csak elvárások szintjén, elismerésekben nem.) Szeretem (szeretném?), ha kapok elismerést. Ezt leginkább magamtól szoktam megkapni csak, amikor valakinek segítek esetleg a lelki bajain, és látom, hogy jobban lett tőlem. Akkor kicsit lelki vállon veregetem magamat. Elég nagy maszturbáció, amikor az ember így önnön magának szerez örömet, de már megszoktam. (És, végső soron nem helytelen ezt tenni.) Emlékszem, nagyon élveztem azt is, amikor a kezemet tettem alvásnál a fejem alá, és meg tudtam simogatni magamat:). Tényleg jó. Amikor megismertem (H.) Zoli barátait majd a magamévá tettem őket és ők engem a magukévá, akkor meglepődtem, hogy az érintésnek mennyivel több hagyománya van. Mi tagadás, jól is esett nagyon valamennyi formában. N-i féle gerincen végignyomogatós, naaagy, meleg ölelés, meg Lilla-féle nyakadbamászokhihhiszerinteménjófejvagyok- ölelés, és valamennyi egyéb stílus. Rá is kaptam, mint ma a gesztenyemézre:). Mert jóóóóó. Tettekben mutatkozik meg igazán a szeretet, és néha szavakban, de mégis, másokban azt az érzést hogy „szeretlek téged”, leghatékonyabban és legspontánabb módon egy nagy és jó öleléssel tudod érzékeltetni.
