Reggel beszélgettem Zolival megújuló témákról. Örültem, hogy láttam, már jó rég volt ilyen. És neki is jó, mert töltődött energiával:).
Az egyetemi teljesítményemmel nem vagyok elégedett (13 kredit/30). Elsődleges feladat: jelen helyzetemből minél jobbat kihozni. Nem a legtöbbet, de 80%-ot mondjuk a körülményekhez képest. Ez után azt hiszem, már érdemes átgondolni, hogy az építőmérnöki helyett -amit kedvelek, de nem vagyok elvetemülten elkötelezett- esetleg jobb lenne-e mást csinálni, vagy tud-e nőni a motivációm, elszántságom a szakma mellett. Zoli felvetette, hogy ha külső körülmények túlságosan kellemetlenek, akkor ezen változtatni kéne, mert komoly hatásai vannak. És bár ez utóbbi igaz, de számomra valamelyest meglepő az a drasztikusság, amit ő javasolt. Rossz szó rá, hogy drasztikus, de tényleg sokkal határozottabb lépéseket jelent, mint amik a jelenlegi hozzáállásomban vannak. Vannak megszívlelendő dolgok is, ezeket talán majd alkalmazom.
Furcsa tapasztalat, hogy emberek mennyivel kevésbé elvszerűek, mint én. Én sem vagyok ilyen szempontból teljes, de általában az elvek lerakásának hiányában, és nem az elvek alkalmazásának hiányosságai miatt.
Láma Olé mondott egyik előadásán egy hasonlatot, amit spontán reprodukáltam. Éspedig, hogy aki ebben az életben adós, az következő életében egy egérke lesz, akinek a farkához betontömböt láncoltak. Kicsit kemény a példa, de ebben az egyben egyetértek Oléval. Nem mennék bele hitelekbe. Meglepő épp ezért számomra, hogy mennyire sokan gondolják másképp. Van, aki azért, mert fiatal párnak kell különélési lehetőség, más üzletét akarja felfuttatni egy kis plusz segítséggel, megint más a gyerekeinek akar könnyebséget szerezni, hogy hitelből alárak egy lakást, stb. Igazából alaphelyzetben mindegyik fizetőképes, és soknak az indoka elég jogos. Ugyanakkor mégis tartózkodom az ilyesmitől. Érdekes.
Nagyon furcsa elgondolni, hogy honnan szerezzük a gondolkodásbeli alapunkat. Úgy értem, igazából 14 éves korunk körül kezdünk egy bizonyos gondolkodási folyamatot kialakítani, ez rendszerint még max. 10 évig változóképes. Forrása lehet szülő, barát, tanár, vérellenségek, mindenféle bigyuszok (nagyságsorrendben). Ti tudjátok, honnan jött a ti "alaplapotok"? Nyilván nem vezethető vissza egy konkrét emberre, de 3-4 emberre le lehet szűkíteni és ebből meg lehet nevezni legfontosabbat. Nekem az a furcsa élményem van, hogy akiket megneveztem volna az elmúlt 1-2 évben ilyen kérdésre, igazán jelen állapotukban sok olyan gondolattal, vagy emezek hiányával élnek, amiknek jelenléte nekem nehezen érthető.
/Tételmondat,figyelem;):/ Az ember folyton feltételezi, hogy egy bizonyos emberi tulajdonsághoz kötődnek mások, mint például az emberi mibenlét iránti érdeklődéshez a jóindulat mások felé, vagy a helyzetfelismerés képességéhez a döntésképesség, de valójában ezek nem hozhatóak állandó vagy/és szoros összefüggésbe!
"Aki sokáig keresi a tökéletességet, nem veszi majd észre, hogy általa maga is tökéletessé lett..." Ezt találta mondani nekem a Dailytag, és véletlenül elkattintottam, pedig el akartam olvasni és emészteni, de titokzatos módon megint felbukkant:). Rávezetett arra, hogy talán az ember úgy kezd többé válni, ha találkozik számottevő emberi lényekkel, de csak akkor kezd tökéletessé válni, ha a kapcsolatuk pillanatszerű, vagy legalábbis nem állandó. Kell, hogy lásd a fényt az alagút végén, sőt, meg kell tapasztalnod a sínt is, de a mozdonyt csak akkor tudod elindítani, ha szem elől téveszted a fényt kicsit, beszállsz a sötét vonatba és magad indítod el. És ez nem csupán azt jelenti, mint amit a Zen sztori tanít, amiben a mester elmegy pisilni, és rámutat a tanítvány előtt arra, hogy magunknak kell elvégezni bizonyos dolgokat, hanem azt is, hogy szükségszerű elveszíteni a tanításokat és iránymutatásokat is, hogy tényleges eredményt érjünk el. Egy zenész, aki napi 6 órát gyakorolja a Bach, Mozart, Bartók, Puccini és még számtalan zeneszerző darabjait, lehet a világ legkiválóbb technikai tudással rendelkező hegedűművésze, aki bármit le tud játszani, sőt, ha unatkozik, gitáron lekövetheti Van Halen és Segovia összes művét is, de csak akkor lehet értékes, újat alkotó zeneszerző, ha amikor hangszer kerül a kezébe, és elkezd játszani, nem téved egy ismerős dallamra valamely másik kitanult művésztől, hanem képes új dallamot létrehozni, kezdő játékoshoz hasonlóan csak próbálgatni akár véletlenszerűen, hogy egyik hangot a másik után húzva mit kap.
Bementem az Istvánba, igazából nem éreztem teljesen jónak a dolgokat. Nyilván ebben közrejátszott, hogy kevés ismerős és kedves emberrel találkoztam, akivel valódi kapcsolatom van, mindamellett valamelyest elgondolkoztat, hogy tiszap 5 hónapja volt, mégis Juhász Viktor elvtárs láttomra még mindig ugyanazt a nótát húzza, hogy "Soma, a Soma, a Soma, a Soma legyek..." No meg hogy nem köszönnek rám emberek, és nem is a kiskölykökre gondolok, hanem azokra, akik eggyel vagy kettővel alám jártak, és olykor beszéltünk is. Találkoztam néhány röhögő 7-es kölyökkel, rákérdeztem, és a Juhász Pisti volt bevallásuk szerint az osztályfőnökük. Megkönnyebültem, hogy nem a mi helyünkre kerültek ezek a kölykök. Mizo bácsi jobbat érdemel:). Találkoztam egy érdeklődő, csak látásból ismert lánnyal, aki az egyetlen pozitív tapasztalatom volt (természetesen bencén kívül). Örültem neki.
Egyetemen meglepve tapasztaltam, hogy a Magasépítési tanszék csak 13 óráig fogad látogatókat. Ahhoz képest, hogy jóval jelentéktelenebb tanszékek állandóan nyitvatartanak, vagy legalábbis be lehet rakni az indexünket aláírásra egy dobozba, ez elég luxus. Lassanként kialakul az a véleményem az egyetemünkről, hogy -bár nyilvánvalóan egy tanszéken belül egyaránt lehetnek jó és nem annyira jó emberek/tanárok- némelyik tanszék emberanyag tekintetében kifejezetten rohad. Nem tudom, hogy a magyar történelmi háttér következménye ez vagy ettől teljesen független folyamat, de ledöbbentő, hogy oktatásban (és talán máshol is, amikben kevesebb tapasztalatom van) trend, hogy 1-1 oktatási terület -legyen ez középiskolai szakos munkaközösség vagy egyetemi tanszék- vezetői kis türraniszt alakítanak ki, és fittyet hányva mindenre maguk kedve szerint intézik a dolgokat. Nyilván konfliktushelyzetben bizonyos szabályokhoz igazodniuk kell, de csak a legritkább esetekben rónak meg egy vezető oktatót. Pedig néha-néha azért kéne ellenőrzés. Kontroll.

Pakolok Párizsba és az a furcsa élmény ért, hogy kevés cuccom van. Meg sem közelíti a 20kilós limitet. Ez meglep. Rendszerint rengetegségesen sok nehéz cuccom van. Végülis nem gond, kitölthetem legalább olyan dolgokkal, amik hasznosak lehetnek. Egy könyv, 1-2 cd, kotta. Vannak terveim Párizsra. Nem sok, de van:).
Tényleg, körkérdés: Számotokra egy zenei darab megtanulása és korrekt lejátszása mennyire lehet kielégítő? Mennyiben élitek meg művészetként az előadóművészetet -önmagában- és éreztek-e különbséget hangszerek illetve énekesi szerepek között abban, hogy esetleg valamelyik jobban, valamelyik kevésbé alkalmas a műn felüli önkifejezésre?
Körkérdés 2: Van olyan célotok, ami felé elszántak vagytok, elkötelezettek? És ezzel foglalkoztok illetve ezzel fogtok a továbbiakban?
Körkérdés 3: A tökéletességre törekszel és ezt is próbálod megvalósítani életed minden helyzetében?
Gyakran jut eszembe, hogy a meditációk rétegesek. Van egy folyamat, a meditáció lemenetele, szöveggel, egyebekkel. Van a meditációnak egy közvetlen, megfogható hatása- a szöveg értelmezése mondjuk- és egy másodlagos, ami a meditáció alatti meditatív élményeinket jelenti. Ezen kívül van részletenkénti hatása is. Legalábbis rám a meditáció egyik legnagyobb hatása a másik hárommal szemben ehhez köthető. Elhatározzuk, hogy ezt a felismerést az élet minden helyzetében megtartjuk. Hagyjuk, hogy a gondolatok jöjjenek-menjenek, anélkül, hogy megítélnénk őket. Satöbbi. Vajon hányan veszik észre, hogy a meditációról kijőve ugyanúgy rákiabálnak valakire, mint azelőtt? Hányan képesek a mindennapjaikban alkalmazni azt, amit oly könnyen megvalósítottak a meditáció alatt, például komoly koncentráció vagy szabad lebegés? A buddhizmussal szembeni egyetlen igazán komoly kritikai észrevételem ez, hogy itt sem teljes a megvalósítás. Nem gondolom, hogy mindenki azonnal jámbor lesz és végtelenül türelmes, amint kapcsolatba lép a gondolatiságával, de feltételezem, hogy a szándék, a szándékot követő tett komoly nyomokat hagy az emberben ilyen téren is. És itt lép be a felismerés, miszerint hiába érzem én szükségszerűnek ezt az összefüggést, ez nem az.