Nézegettem blogokat és eltöprengtem, hogy miért van az, hogy sokan elkezdik a blogolást, de abbahagyják, sokan meg írnak olykor, de folyton csak idéznek vagy képeket raknak be. Egy pillanatra az fészkelte magát az agyamba, hogy talán félnek megnyílni illetve talán bizonytalanok önmagukban, nem mernek a maguk hangján megszólalni. Ez valamennyire összhangban is van az életbeli tapasztalattal, ahol sokan nem hajlandóak személyiségüket tiszta állapotában kimutatni (egy idő után már alig is van belőle valahol valami), inkább biztonságos viselkedési mintákat követnek.

Ez szomorú. 

Tegnapelőtt bejött egy lány a teaházba és a mosolyáról asszociáltam egy nála kb 30 évvel idősebb ismerős arcra. Ijesztő, hogy egyes gesztusokat, mimikákat mennyire felfedezek két különböző emberben. És sok esetben ugyanazt is jelenti. Ennek a lehetősége is már sokszor félelmetes.

Egy másik lány is bejött, aki ismerősnek tűnt, de azt hittem csak máskor is volt már a teaházban. Aztán kiderült, hogy csoporttárs, és együtt voltunk geodéziai mérőtáborban. Összemosódnak az emlékek...

Ja és persze volt a két lány is, akik mindig két Álomvirágot kérnek.