Beleolvastam régi blogba. Egyrészt jó látni, hogy mennyire jó és jól megformált gondolataim voltak már akkor is, másfelől pedig időnként hihetetlen, hogy mennyire aktuális tud lenni egy 6 és fél éves bejegyzés is. Azért valahol kétségbeejtő, hogy bizonyos gondjaim azóta is ugyanúgy időről időre jelentkeznek.
-
Összefutottam neten megint költeményekkel. Nagyon nagy hatást nem gyakorolnak sajnos rám ezek és ezért nem is tartom fontosnak vagy értékelendőnek a nagy részüket, de egy Kemény Lili nevű ifjú hölgy versének első fele kicsit fejbevágott. A teljes vers még nem állt össze a fejemben, talán nem is fog, de azért leközlöm itt, ki-ki lelje benne örömét és gondolatát:
Kemény Lili - Ceremónia
Anyámnak nincsenek barátai,
így estefelé, ha kijön a templomból,
vastagon magára keni dán púderét,
és egyenesen ellenségeihez tart.
Kedvesen beleszól a kaputelefonba,
fölmegy, a konyhában leül–
sandán néz az elzárt nappalira -,
régi sebeket nyit fel,
majd megmutatja az anyajegyeit.
Nemsokára üvöltve távozik.
Ellenségei nem tudják,
hogy anyám ezután a sportpályára megy.
Kezében lefelé fordított, száraz virágcsokorral
boldogan futni kezd.
