Ma, munka közben történt. Egy adattáblát szerkeszgetek két hete; egy általam vezetett, tökéletlen napló, a számlák és a tökéletlen világ nyomait rendezgetem.
Eszembe jutott, vajon miért nem kezdtem idő közben újra a szerkesztést, hiszen időnként annyira sok hiba volt már benne, hogy talán érdemesebb lett volna.
Rájöttem, hogy nem szeretek veszíteni. Nem abszolút értelemben, hanem aktuálisan, amikor ott van egy adott probléma. Nem szeretem félredobni hosszú idő munkáját, inkább szöszölök vele és lépésről lépésre felfejtem a problémákat, újra és újra nekiesve a végtelen halmaznak.
Ez végülis olykor jó, éppen ezért volt mindig türelmem olyan dolgokhoz, mint az origami, a varrás, a tanítás.
De ugyanakkor ezért nem tudok tanulás közben tovább lépni egy meg nem értett tételen, vagy az életben akárhol egy meg nem oldható, de közel sem létfontosságú problémán.
Most éppen egy .xlsx-táblázaton.
Figyelni kell erre. Meg kell különböztetni azokat a helyzeteket, amikben van értelme ennek a szöszölésnek és azokat, amikor a hosszú idő alatt, gondos törődéssel ápolt kis gazról be kell látni, hogy még mindig egy kis gaz, vagy esetleg már csak egy elszáradt nyomi biomassza.
