Voltam az Alexandrában Tisza Kata Kata-pultját nézegetni, vendég: Müller Péter
Szóval Tisza és Müller. Az egész irodalmi kávéház úgy nézett ki, hogy Tisza Kata, a fiatal és tudásra vágyó, szerelmi problémákkal bíró (legalábbis a kérdéseit olyan erőteljesen és jellegzetesen hangsúlyozva tette fel, hogy eléggé adódik a feltételezés, hogy "saját"kérdéseit teszi fel) kérdezi Müller Pétert, aki 70éves tapasztalattal rendelkezik, számos könyv szerzője, legutóbb a Szeretetkönyvé, szóval ő maga a Bölcs. Ezt közölte is vele rögtön az elején, és Müller Péter is gyakran utalt rá, hogy 70 év tapasztalatából én így látom. Igazából ez a felállás nekem annyira nem tetszett, mert a közönség nagy része is prófétaként hallgatta MP-t (Munkáspárt, Medgyessy Péter, Bocs), és ez szerintem nem egy jó út. Az már csak mellékes, hogy amit mondott, az is távol volt attól, amit én jónak mondanék. Müller Péter dualista nézőpontot képvisel, van egy dzsungel, és van egy felsőbb szint, ami erősen misztikus. Ennek megfelelően, amikor feltettek neki egy kérdést, akkor adott pl.: két választ, azaz egyet sem. Azzal erősítette meg némely kijelentését, hogy elmondta, hogy a buddhizmus, a kereszténység, a szufi, stbstb beszél belőle. Én elhiszem, hogy ő ezekben jóval jártasabb, könyveket írt róluk, de A FENÉT. Vááá. Max a saját személyiségének szűrőjével ezekből kirakott mozaikját tudja megmutatni. Guylaine volt utoljára, aki ilyesmivel érvelt Bretagne-ban. Anno ő közölte, hogy élt kint 3 évet Afganisztánban, lengyel ősei vannak, és volt már Budapesten, szóval a tunéz-algír-magyar-lengyel-francia együttműködésben ő rendkívül kompatibilis, ideális partner. Róla valamivel nyilvánvalóbban kiderült, hogy nem. De Müller Péter sem a csúcsok csúcsa. Félreértés ne essék: Nyilvánvalóan más a véleményünk, ezzel nincs gondom, ráadásul csomó dolgot mondott, amivel még egyet is tudok érteni. De a vége rengeteg érvelésnek elég nagy katyvasz lett, belekeverve egy misztikus mixet, amitől másfél óra után kitört a frász.
A szerelem volt a téma, Tisza Kata nagyon érdeklődve kérdezett mindenfélét, egyébként jobb kérdéseket tett fel, mint vártam. De tényleg. Csak uszkve háromnegyed óra után kezdtek olyan irányba eltolódni, ami már nem volt annyira optimális.
A végén én is kérdeztem, külön riszpekt Tisza Katának azért, amiért az első mondata az volt, hogy eddig végig erről beszéltünk, a hangsúllyal persze érzékeltetve, hogy mekkora barom vagyok, miért nem figyeltem, hát hiába tépte a száját. Mindezt anélkül, hogy észrevette volna, hogy igazából mit is kérdezek és miért. Müller Péter először adott egy kitérő választ, aztán meg egy misztikusat, de ezen túl nem sok újat tudott adni, pedig igazán igyekeztem megérteni. Biztos én nem vagyok alkalmas a befogadásra.
A poén egyébként az, hogy eszembe jutott közben, hogy előző nap Martin Endrével volt órám, aki időnként annyi tüdőgennyet köhög fel, hogy az első sorban ülők elmenekülnek, ő meg letörli a száját; aki ősz szakállal, és nagy pocakkal, egy lehasznált pulcsiban jön be tanítani. És mégis többre tudom tartani, mint Müller Pétert, mert egyszerűen, tiszta fogalmakkal beszél az emberekről, mert nem bálványa senkinek, mert felveszi a fakó pulcsit, hiszen úgyis tiszta kréta minden, minek öltözzön ki, és egyáltalán, nem foglalkozik a szükségesnél több időt ilyesmivel. Meg egyáltalán.
A beszélgetés alatt egyébként hajtogattam uszkve 30 papírdarut a régi BKV-bérleteimből, és V alakba rendeztem, hiszen köztudott, hogy a darvak (nyelvtani kiegészítés: A daru -mint madár- többesszáma a darvak, a daru -mint acélalkotmány- többesszáma pedig daruk. Összekeverni nem tanácsos) így repülnek. Remélem, örülnek neki majd záráskor a pincérek, és addig a vendégek.
Egyébként a fentiekhez hozzátartozik, hogy egyre nagyobb késztetést érzek az iránt, hogy elolvassam mondjuk a Szeretetkönyvet és a Magyar Pszichot. Érdekel, hogy mit írnak ezek az emberek. Végig akarom magam rágni rajtuk, tudni akarom. Nem véletlenül jöttem el ma sem. Hiszen Tisza Katát már hallottam Vámossal beszélgetni, és jól tudtam, hogy ösztönös író és ember, és sok egyebet. De kell a tudás.
Hétfőn a másik Alexandrában Udvaros Dorottya interjúvolta meg Bartis Attilát. UD nagyon cserfes, fecsegő, azt mondanám rá, ha James Herriot lennék, hogy csupa fecsegő báj. Ez egyébként nem baj, csak nehéz úgy interjút készítenie, ha az interjúalanyt azonnal félbeszakítja, és felolvas egy részletet a könyvéből.
Szóval Bartis Attila. Érdekes fickó. Kicsit furcsa kinézetű, bármelyik 10 és 30 közötti lányismerősöm első látásra buzisnak mondaná, és van is némi igazság a megállapításban, hátra van zselézve a haja, és nem is tudom. Nézzétek meg:)! Amitől megkedveltem először, az az, hogy gentleman, és van stílusa. Az interjú elején UD beszélt elég hosszan, aztán feltette egy kérdést. BA megfogta az ásványvizes palackot, megkérdezte, hogy tölthet-e, töltött UD-nek, aztán magának és szépen nyugodtan beszélt, amíg partnere engedte. És beszéltek az alkotási folyamatról, BA múltjáról, A Sétáról, olyan dolgokról, amik érdekesek voltak. Ez, szemben Tisza Katával, aki a szerelmet választja témának, máskor a magányt, stbstb, és 3 percig beszél arról a beszélgetés elején, hogy mennyire vakmerő volt, hogy belevágott ebbe a nehéz témába, számomra sokkal pozitívabb. Nem csak mert számomra az alkotási folyamat mikéntje érdekes kérdés, hanem mert kézzel fogható módon kezd neki a mondatoknak, saját tapasztalatokból, és nem a levegőbe mond ki sokatmondó bölcsességeket. És sokkal őszintébben beszél arról, hogy mi mindent nem tud. És mert pl Tisza Katánál (eddig tapasztalataim alapján) jobban ír. Persze ehhez még az kell, hogy könyvhéten megvegyem A Sétát, meg kapjak Szeretetkönyvet meg Magyar Pszichot és elmeditáljak felettük. Igyekszem majd objektív maradni, általában nekem sikerül ezt megvalósítani. Bár vannak sejtéseim a konklúzióval kapcsolatban.
Más. Eszembe jutott Döme kijelentése még régebbről, hogy "Úgy nézel ki mint a Segesdy Marci". Martin óráján merült fel bennem, mert érdekes, hogy ha kívülről, félig ismeretlenségből nézem magamat, akkor lehet olyan feltételezéseket megereszteni, hogy nekem Marci sokkal inkább apa-típusú személy szerep szerint, mint a tényleges apám. Ez konkrétan itt abban látszik megnyilvánulni, hogy részben tudat alatt, de azokat a dolgokat csinálom, amiket ő. Járok egy egyetemre, ami felé egy impulzus sodort, és bár nincs bajom vele, nem is azért jöttem ide, mert szívem legmélyebb vágya volt. Lehetőség szerint hajat és szakállat növesztek, zenélek, sokfelé érdeklődöm. Ez valahol ijesztő. Amikor az ember magára néz és mást lát a tükörben. Persze ez egy pillanatig tart, aztán rájön dolgokra, hogy miért nem igaz ez teljes mértékben, de jönnek kontra érveken felül pro érvek is. Pl., hogy későn érő típus vagyok, bár igen hirtelen, és gyakorlatilag gimnáziumba menetelemkor jóval fiatalabb voltam lélekben, mint a kortársaim. Tehát lehet olyan elmélet, hogy ekkor még befogadó voltam olyan lelki kis kapukban, amik normál esetben másoknál már rég bezáródtak. Aztán ki tudja. Azért érdekes...
Tegnap este aikido helyett felmentem egy másfél órája ismert emberhez és zenéltünk. Egész jó volt. Kíváncsi leszek, mit lesz belőle. Bár azért Romain... Hiányzik az az ember. Artistique szerelem, ahogy Vera mondta anno Bretagne-ban. Kíváncsi leszek, alkotótársak tekintetében mi lesz velem.
ui.: Természetesen a ma estével kapcsolatban életben van egy olyan feltételezés, hogy féltékeny vagyok Müller Péter(ék)re, mert én akarom színpadon mindenkinek megmondani a frankót, mert szerintem én kibaszott jó fej vagyok, Müller Péter meg egy utolsó bugris lúzer. Najó, lehet, hogy most ezt kicsit eltúloztam. Nyilván azért, hogy ellenkező véleményeket mondjatok és megerősítsétek az egómat.
