Újabb izgalmas e-mailt kaptam, az alábbi témával
-
Lássuk, miről kell még beszámolnom.
Találkoztam kedves Katával egy hete és ettünk kis indiait, aztán nála mézes almát pirítva, meg ilyesmit. Megelőző alkalommal majorannás májast etetett velem. Érdemes Katához menni :-). Szeretem nagyon. (nem csak a kaja miatt, mielőtt rosszmájú megjegyzéseket tennétek:))
Igen international életet él, amit irigylek tőle kicsit. Erről majd még lentebb...
Volt némi stressz éppen rajtam és Kata mellett -90%-ban tudtán kívül- előjött belőlem sok régi érzés, egészen felkavarodtam. Persze csak soma-mértékkel. Egy somát nem lehet igazán felkavarni. Olyan vagyok, mint az állott rókatetem. Ha esik rá eső, aztán megsüti a nap, kicsit hullámzik a mellkasa és tele lesz élettel, de nem kezd rémülten rohangálni, ahhoz azért már kicsit túl sok mindent élt meg.
Kaptam tőle sok zenét meg filmet, feldolgozás alá helyeztem ezeket. Van mit... De most jó, mert találkoztam valakivel, aki érdemben tudott mutatni nekem olyat, ami részben vagy egészben ismeretlen előttem, de érdemekben gazdag.
Aztán ő most dolgozik rendesen. Érdekes, kezd minden ismerősöm dolgozó ember lenni. Furi. Tegnap is összefutottam néhány óra különbséggel két sráccal, akiket az istvánból ismerek, és mindegyik öltönyösen nyomult a Nádor utca környékén. Szokatlan.
-
Újraolvastam a Védett Férfiakat (írta Merle Robi könyve). Még mindig jó, még mindig meredek. Merle csodálatos. Illetve nem az, de épp ez benne a csodálatos. Akár a Mesterségem a Halál, akár a Védett Férfiak képes egy rendkívüli történetről és ennek főszereplőiről úgy írni első szám első személyben, hogy az egész teljesen köznapi, közeli lesz. Mint amikor benne élünk. Csakhogy a legtöbb könyv, amibe az ember beleéli magát, felemeli az olvasót és repíti. Ez viszont mellédtelepszik és végigsétáltok a történeten. Ez nem feltétlen érezteti folyamatosan a hihetetlen olvasásélmény hatását, de azért aki kicsit is belegondol, hogy milyen nehéz ezt így megírni, az minimum a mutatóujjával megérinti lelkének kicsiny kalapját a tiszteletadás végett.
-
Néha kicsit ellep az irigység, mert sokan körülöttem fényes pályákat futnak be, olyat látnak, amiről én egyelőre nem nagyon álmodok. Főleg azért van ez bennem, mert azt érzem, nincs a lábam alatt stabil talaj, el vagyok némiképp veszve. Persze, a másik oldalról látom azt is, hogy az ún. "felnőttek" is ugyanígy vannak, sőt sokszor sokkal jobban el vannak veszve, mint én.
És amikor néha nem érzem, hogy hova tartok, amikor elfelejtem azt az 1-2 célomat, ami még éltet, megértem, hogy miért olyan elveszettek sokan. Cél nélkül az ember csak sodródik szerte-széjjel és kapkod a látszólag stabil pontokba.
Ezt most itt abbahagyom, mert kezd nagyon ezoterikus-bölcselkedős hangnem kibontakozni, de azért ezt komolyan gondoltam.
