Voltunk Brüsszelben Enikőnél, Pájóval és itt az ideje, hogy ezt is rögzítsem. 

Az utat a Malév-csőd nyomán keletkező ultraolcsó repülőjegyek és Enikő meghívása tette lehetővé. Úgyhogy egy hónappal korábban elhatároztuk, amit el kellett és mentünk. Magunk számára is meglepő módon könnyedén áthidaltuk a fapados jeggyel járó poggyász-problémát (csak kézi, csak 10kg). 

Repülni jó. Igazából az ablak adta lehetőségek olyan keveset adnak, hogy az ember nem is tudja igazán tudatosan érzékelni, hogy ő tényleg repül. Ahhoz azért kell egy panoráma, amit csak a pilóták élhetnek át. Nem tartom kizártnak, hogy egyszer majd szeretnék kiugrani egy gépből és szabadesni a térben. 

A gyorsulást viszont mindig élvezem. A landolás kevésbé izgalmas, bár hazafelé azzá tette a pilóta; kb. annyira kecsesen landoltunk a betonon, mint ahogyan én tettem életem első biciklitúráján.

Brüsszelben múzeumból ki-be menetet nyomtunk természetesen. Nem voltunk nagyon sok helyen, de nem is mondható kevésnek, az átlagunkat véve közepes teljesítményt nyújtottunk. A leglényegesebbek: hangszermúzeum, csokimúzeum, városháza, mini-európa, képregény-múzeum, városi séták.

A csokimúzeum picike, de elég élő. A helyszínen egy bácsi megmutogatta, hogyan készülnek a csokifigurák, mindenki kapott kóstolót. A többi részében a kiállítás bemutatta a csoki történetét, fajtáit, alapanyagait. Nem egy nagy múzeum, a pesti minimúzeumokra emlékeztet inkább. De elég tetszetős, illetve olyan masszív csokoládéillat van az egész épületben, hogy utána garantáltan egy ideig az ember nem néz édesség után.

A hangszermúzeum egy nagyobb kiállítás, több emeleten szétosztva. Egy talán nyolc emeletes épületben van, aminek viszont csak három szintjét foglalja el, van még egy emeletnyi könyvtár, néhány szellős szint, ahol biztosan van még iroda, rendezvényhelyszín, vagy ilyesmi, a tetőn pedig egy étterem.

A hangszergyűjtemény nem kimerítő, de igen érdekes és vegyes. Az elején sok, magyarok számára ismerős hangszer van. Eni meg is jegyezte, milyen jó, hogy ilyen sokkal találkozott ifjú korában már.

Volt két berendezett hangszerész műhely, ami igencsak elnyerte a tetszésemet, és nagyon érdekes tagjai voltak jelen a hegedű-/ gamba-családnak. Néhol egészen nehéz volt eldönteni, hova sorolható egyik-másik hangszer. Volt néhány szokatlan kivágású vonós. Sajnálom, hogy ma már ilyeneket nem készítenek szériában, nagyon szépek.

Saját terepemen, a gitár-vonalon nagy elégedettségre nem lehetett okom, itt nem ez volt a hangsúlyos vonulat. De a mandolinokból azért akadt..

Fúvósból és billentyűsből meglepően nagy gyűjtemény volt, egy idő után már nem tudtam hova tenni őket a fejemben, annyi változata volt ezeknek a hangszereknek. 

A képregény-múzeum is szép, bár tény, hogy aki nem francia/belga, annak nem nyújt akkora élményt, mert mi nem ismerjük eléggé ezeket a meséket. Én anno nagyon lelkes képregény-olvasó voltam, ma is az vagyok, édesapám Kockás-gyűjteményét, a fellelhető Tintin-részeket, és nyilván a Hupikék Törpikéket is magamévá tettem, de mégsem mond nekem semmit a nem régen elhunyt Moebius neve, aki a belgáknál viszont nagyon is jól ismert.

A nem-mainstream képregényekből igazából csak Artúr, a szellem egy képsorát ismertem, de igen tekintélyes részt kaptak a Törpök és Tintin is. Utóbbi részben ismerős volt, 2007-ben a Centre Pompidou-ban a kiállítás egyes elemeit láttuk már. De az eredeti rajzok Törpapáról, amint épp kotyvaszt valamit, a fából elkészített gombaház és a 100 törp leírása mind élmény volt.

Brüsszel maga nagyon szép. A belváros természetesen itt is -mint mindenhol- az éttermekről és a turistákról szól, de valahogy nem volt olyan bántó, mint egyes városokban. A terület elég nagy volt és nem tudom hogyan, de sikerült távol tartaniuk az olyan civilizációs ártalmakat, mint a hangos popzene, a sulykolt márkajelzések, a túlzott forgalom. Ahhoz képest, hogy mik voltak az első információim Brüsszelről, ez mindenképpen figyelemre méltó.

Az egyetlen hibás pont a szemét-kérdés; tényleg rengeteg zsák van szerte a városban, amik rontják az összképet, de ez valahogy nekem nem volt olyan mélységesen elrettentő. Viszont a külvárosban is nagyon takaros házacskák voltak, a reptér irányában lévő agglomerációs/ falusi (?) területen teljesen egyenletesen téglaépületek foglaltak helyet, a belvárosban pedig egymást érték az aranyosabbnál aranyosabb szendvics-házikók. Tudjátok: azok, amik alig néhány lépés szélesek, de esetenként 2-3 emelet magasak. És minden szabad felületen megjelentek rajzok, amelyek többségükben nem graffitik, hanem képregények hősei. Vagy kicsit kijjebb, egy zenebolt lábazatán éppen John Lennon üldögélt.

Enikő kijött értünk a Midi-re és az első napot illetve a keddet velünk töltötte.  Ez úton is üzenem, hogy nagyon jó házigazda volt és köszönünk mindent! Kedd este társasoztunk egyet (Sherlock Holmes-játék a Baker Streetről), egészen végkimerülésig.

Kicsit sajnáltam, hogy így alakult az időbeosztásunk. Persze, sosem lehet tökéletes, sosincs elég. De nekem valahogy egy ilyen külföldi látogatásban, egy ilyen szép és változatos városban is a legfontosabb az ember. És ebből azért volt egy kis hiány, nem sok idő maradt igazi beszélgetésre, és mivel ebből itthon sem vagyok túlzottan ellátva, Enikőt pedig eleve nem látjuk gyakran személyesen,  hiányérzetem volt.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy nagyon sok kérdést vetett fel bennem újra ez az út. Annyi hatás ért, hogy megfelelő mértékben kizökkentem és újra eszembe juttatta az életem alapvető kérdéseit és az ezekre adott válaszok kapcsolatát a valósággal.

Bocsánat a faramuci megfogalmazásért; konkrétan például felvetette azt a kérdést, hogy milyen munkát akarok végezni, milyen helyen, milyen emberek között; hogy miben hiszek, mik azok a pontok az életemben, az elmémben, amikre támaszkodhatok. Meg még sok hasonló. Talán nem is lehet ezeket így megfogalmazni, megfogni, mert nem konkrét vagy-vagy kérdésekről van szó, hanem inkább egy olyan közérzetről, mint amit az egyszeri indián él át, amikor körbevezetik Detroit egy autógyárában és a belvárosban. Egy pillanatra eltávolodik az ember nézőpontja a megszokottól, még ha hazatérve ez vissza is ugrik, mint egy kifordított teniszlabda.

A brüsszeli szangha nagyon tetszett. Pici, aranyos, de éppen ezért egészen más a légkör. Számomra egy uszkve 5 fős alapcsapatra épülő 10-20 fős közösség sokkal jobb terepet nyújt meditációra és a dharma megtárgyalására, mint egy nagy közösség.

Arról nem beszélve, hogy van közös főzés, beszélgetés egy fiatal nemzetközi csapatban, ahol Gondolatok vannak. És elég széles spektruma az embereknek, akiket azért erősen összeköt a buddhizmus.

Ezt irigylem.

Valahogy annyira el vagyunk itthon távolodva egymástól, általában magányosnak érzem magamat. Pedig én elvileg egy szociális ember vagyok, együtt lakom a kedvesemmel, vannak barátaim, testvéreim, eljárok olykor itthonról.

Felmentem egy meditációra végül kedd este. Nehezen szántam rá magamat, mert még mindig nem tisztázott a kapcsolatom a buddhizmussal. Úgy érzem, túl sok fenntartásom van ahhoz, hogy elfogadjam a tanítást, a módszereket és a lámákat, ugyanakkor nagyon pozitív hatásai vannak a meditációnak, amint kár lenne csak úgy veszni hagyni.

A terv az, hogy a pesti szanghát olykor látogatom, itthon is esetleg dolgozom magamon, és meglátom, legközelebb mit válaszolok arra a kérdésre, hogy 'Are you a practicer?'

-

Meglepően hamar visszaugrik az ember élete a régi kerékvágásba. A hazatérés estéjén még elmentem Zhivel Vodku/Cseh Tamás-koncertre és bár meséltem neki a kérdéseimről, valójában már akkor elmúlt az útból fakadó zaklatottságom nagy része. Zhit ezzel szemben kell kicsit szeretni, ráfér.

Nem élek könnyű napokat, muszáj erőszakot gyakorolnom magamon, feladatokat kitűzni, határidőket, szabályozni magamat, mert teljesen szét vagyok hullva és emiatt időnként komolyan veendő görcseim vannak. Nem számítva a nyilvánvaló bajokat.