Találtam a galamuson egy jó cikket a magyar nyelvi kánon kialakulásáról. A cikk igen hosszú, és azt gondolom, sok helyen magánvéleményt fogalmaz meg, de mindemellett szakmaiságához nem férhet kétség, úgyhogy akit érdekel, nyomjon rá a post végén a linkre.
Engem már régóta izgat a magyar nyelvhez fűződő nemzeti érzés, mert ez a politikában is nagyon gyakran megjelenik és szinte megdöbbentő indulattal tudják ezt emberek használni. Az igazán meglepő az, hogy az emberek vevők is erre, tehát a politikai elvakultság mellett kell hogy legyen valamiféle beágyazottsága annak a sok közhelynek, amivel ilyenkor vagdalkozni szoktak. És az ebből fakadó indulatnak.
Ez a három bekezdés nekem adott válaszokat, úgyhogy itt most közreadom és rögzítem az emlékezetem számára.
"Láttuk, a „nemzeti nyelv” kialakulása más nyelveknél is hasonlóan zajlott: egy hatalmon lévő csoport saját nyelvváltozatát nevezte ki „közös, minden nyelvváltozat fölött álló” nyelvnek. Van azonban egy nagy különbség a magyar és például a francia, illetve angol sztenderd kialakulása között: Franciaországban és Angliában ez az önkényesen kiemelt változat a politikai hatalmon lévő csoport nyelvváltozata volt – nálunk viszont a történelmi körülmények miatt nem pusztán a politikai, hanem a kulturális hatalom volt a meghatározó tényező. Szintén fontos, hogy a politikai hatalom ebben az esetben természetesen nem a fennálló, intézményes politikai hatalmat jelenti, hanem azt, ami az intézményes hatalommal szembenálló függetlenedési törekvések szellemi irányítóinak kezében összpontosult. Mindkét különbség nagyon fontos. A kulturális tényező azért, mert elrejti a kiemelés önkényességét: úgy tűnik, mintha a kultúra irányítói által választott változat nyilván a műveltség szempontjából legmagasabbrendű változat is lenne egyben. A politikai hatalom másfajta jellege pedig azért, mert a „nemzeti nyelv” létrehozására tett törekvések, a közös nyelv védelme így a kezdetektől olyan értékekkel kapcsolódott össze, amiket nem szoktunk megkérdőjelezni: a nemzeti függetlenséggel, az anyanyelvhasználat jogával.
Ne felejtsük el: a 18. század második felében széles körben elterjedt az a gondolat, hogy a nemzeti lét megteremtésének alapvető föltétele a nemzeti nyelv – így aztán a magyar nemzeti törekvések támogatói számára különösen sokkoló volt II. József nyelvrendelete (1784), amellyel a németet tette meg az oktatás, a felsőoktatás és a hivatalok nyelvévé. 1790-ben, halálos ágyán ezt a rendeletet is visszavonta, s ugyanebben az évben megkezdődött a magyar nyelv lassú térnyerése a sztenderd funkciókban (a latint, illetve németet váltva): először az országgyűlés jegyzőkönyveiben váltottak magyarra, és bevezették a magyart az iskolai oktatásba, ekkor kapott egyetemi tanszéket is; 1805-től a törvényeket magyarul tették közzé, 1830-tól az állami hivatalnokoknak magyarul is kellett tudniuk – végül pedig 1844-ben a magyar lett az államnyelv. Nem csoda, ha a nyelv ilyen történeti helyzetben óriási figyelmet kapott, s az is érthető, hogy minden tisztességes hazafi a nyelvújító mozgalom körül sertepertélt.
A „nemzeti nyelv ügye” és a kiemelt változat ügye – nem akkor, hanem későbbi időszakból visszavetítve – így szinte szükségszerűen fonódott egymásba, s rejtve marad, hogy a „nemzeti nyelv”-nek nem föltétlenül, valamiféle belső nyelvi tökéletesség folytán kellett azon a nyelvváltozaton alapulnia, amelyen alapul. Mivel ezekhez a megkérdőjelezhetetlen értékekhez (nemzet, függetlenség, szabadság, magyarságtudat) Kazinczynál és a 19. század utolsó harmadától újra az „egységesség” eszménye is társult, az egységesség egyértelműen pozitív értékjelentést kapott, következésképpen a „rossz” címke rákerült mindarra, ami az egységességgel szemben áll – ilyen például az a gondolat, hogy a nyelvváltozatok egyenértékűek."
forrás: galamus.hu
