Iwiwen H.Judit profiljában találtam egy idézetet, ami megragadott. Megpróbáltam utánajárni, hogy a szerző kicsoda, de -bár a neve idézetesoldalakon megtalálható- semmilyen érdemi információt nem találtam róla. Lehet, hogy az idézése tinilányblogos fílinget varázsol ide, de azt hiszem, engem az ilyesmik sosem rettentettek el. Most se fognak.
"Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között, és megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal, és kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó, és hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, és belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked. És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz... Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes."
(Veronica A. Shoffstall)
*
B.Flórának az egyetemi bürokráciával adódott egy kis gondja; más megoldás híján tegnap elvittem Pécsre. Sokat nem aludtunk, mert háromnegyed ötkor indultunk az Urániától, de az utat végül siker koronázta, úgyhogy mindenképpen megérte a cécót.
Az odaút jelentős részében még sötét volt, a hab a tortán pedig (majdnem szó szerint) a köd volt, ami ellepett mindent. Ez főleg kezdetben volt zavaró, mivel a 6-os út kezdeti szakasza erdőben vezetett és az olyan remekül megfogta a ködöt, hogy nem mertem normális sebességgel menni. Kicsit tétováztam is, féltem, hogy rossz irányba megyek, de egy benzinkútnál végül megerősítést nyertünk, onnantól pedig gond nélkül tudtunk haladni. A táj (amikor éppen látszott) szép volt, télen egyébként is ritkán járok Budapesten és egyáltalán lakott területen kívül, ritkán látok havas pusztaságot, úgyhogy élményszámba ment a dolog.
Pécsett idő híján sokat nem mászkáltunk, csak az egyetemet láttuk a városból, de az is nagyon örömteli volt. A főépület és a mellette álló templom szemmel láthatólag nem olyan régen lett építve/felújítva, az egyetemi park a domboldalban pedig szintén elgondolkoztatta az embert, hogy biztosan jó helyre jár-e egyetemre. Sok várakozással, rossz kávéval telt az idő, de végül 10 perc alatt sikerült letudni az ügyintézést, aztán jöhetett a spuri vissza ("valami véget nem érő hídon át vissza Pestre..."). Közben az idő nagyon kellemes lett, a sajnos teljes hosszában még nem üzemelő, de egyébként remek M6-oson bátran mentem is az autóval, csak a motor hőmérsékletére való tekintettel mentem lassabban egy ideig. Egyszer olyan magasnak tűnt, hogy félreálltam. Sajnos ugyanis már sokszor megjártam túlmelegedett motorral és nem volt kedvem kockáztatni. A motor lehűlt, viszont gyújtást nem sikerült adni, úgyhogy néhány "helyi legényt" hívtam, hogy toljanak meg. Mielőtt bármit tettek volna, az autó megemberelte magát, így végül ez a kis kitérő csupán egy tízperces félelemmel és latyakban lábalással ajándékozott meg bennünket. Diósdnál volt egy pici dugó, ami megijesztett, de kiderült, hogy csak apró torlódás. Végül fél1 körül futottunk be, Flóra leadta a papírt. Pizzaboyban pihi, aztán haza, de nagyon nem alhattunk, mert 4-től kezdődött a meló...
Útközben beszéltük, hogy szívesen élnénk egy ideig ilyen Pécs jellegű helyen, emberléptékű kisvárosban. De azért megvan a vágy egy New York iránt is... :) Felmerült még rengeteg téma és nem csak munkahelyi aktualitások. Flórával nagyon értelmesen lehet beszélgetni, ennek nagyon örültem. Már csak azért is, mert így egy pillanatra sem fenyegetett a volánnál elalvás veszélyes. Gyakran jut eszembe az a James Herriot-idézet (a sok közül), hogy "Eszembe jutott milyen régen nem ültem s nem beszélgettem korombéli lánnyal. Már csaknem elfeledtem, milyen is az". Ez jutott eszembe most is; ritkán tudok mostanában leülni valakivel beszélgetni, és még ritkább, hogy az a valaki korban és gondolkodásmódban is közel álljon hozzám.
*
Hasonló élmény volt a szerda este is. Nemkoncertre hívtam el Mátét. Amikor odaértem, ott találtam őt existvános barátaim-ismerőseim gyűrűjében. Mint kiderült, csak véletlenül ültek egy helyre, de azért ez vicces volt. És nagyon örömteli, ők is kedves, értelmes emberek. És sok érdekeset tudnak mesélni. Például Laci aznap már átszelte Európát (pilóta lévén) és ez számos kérdést vet fel a magunkfajta ifjúság fejében.
